Az utolsó látomás

A szem megfelelő védelmének elmulasztása súlyos következményekkel járhat, ahogyan azt Petőfi Sándor is megtapasztalhatta 1842-ben.

"Teremtő isten! Szemeimre 

 A vakságot tán csak nem küldöd? 

Mi lesz belőlem, hogyha többé 

 Nem láthatok lyányt s pipafüstöt!" 

- így öntötte versbe a szeme világának elvesztése miatti félelmét Petőfi Sándor Szemfájásomkor című, 1844-ben írott költeményében.

Petőfi ekkor már több mint két éve küszködött az 1842-es teljes napfogyatkozáskor tanúsított könnyelműségének következményével. Akkor - ahogy arról a Magyar Csillagászati Egyesület honlapján olvasható dokumentum szerint - 1843-as kiadásában a Közhasznú és mulattató Nemzeti vagy Hazai Kalendáriom is beszámolt - 

"a teljes elsötétedés egy eloszthatatlan pillanatban állott be az utolsó napsugár enyésztekor. Az égen pedig meglepő látvány mutatkozott. A sötét hold tányér körül, azon a ponton, hol a nap elenyészett, egy vakító fehér ezen elejénte legszélesebb helyén mintegy két körpercz vastagságú fénygyűrű képződött, mely rögtön az egész holdat bevonná, szélességben 's világosságban változólag 's mindig ott legszélesebb és legvilágosabb, hol a' hold körszél a' nap körszélhez legközelebb állott. Kevés perczczel e' fénygyűrű képződése után, több, de leginkább három helyen (ketteje a' felső, harmadika pedig a' bal alsó hold körszélen) szétágazó hegyhasonlatosságú csucsorodások mutatkoztak, melyek azonnal feltűnésük után őszibarack- pirosságú színt öltöttek, melynek tüze csak az izzó ércéhez hasonlítható. A' szín intenzitása a' teljes sötétség közepe táján növekedett, s aztán ismét csökkent."

A páratlan látványra kíváncsi Petőfi Sándor barátaival, Jókai Mórral és Orlay Petrich Somával Pápa város mellől figyelte a jelenséget, miként arról Orlay Petrich egy levelében beszámolt: "hogy teljes pompájában láthassuk". Visszaemlékezése szerint a költő fittyet hányt a szükséges óvintézkedéseknek. "A mint a nap fényes tányérja fogyni kezdett, Petőfi föltette magában, hogy annak teljes elfogyásig bele fog nézni, s csakugyan, intésem daczára sem vette le arról a tekintetét. De a mint az első sugár igen éles hatással ismét kilövellt, Petőfi szemeire csapta tenyerét, s egész hazáig karon kellett őt vezetnem, s csak napok múlva szűnt meg káprázata, de balszemének ez annyira ártott, hogy avval soh' sem látott többé tisztán."